A Tiszapéterfalvai Képtár rendszeresen ad otthont vidékünk festőművészei kiállításának. Így volt ez november 21-én is, amikor a kárpátaljai képzőművészet legjeles képviselőjének, Erfán Ferencnek a tárlata nyílt meg. A kiváló művész – aki kisplasztikáival és festményeivel egyaránt kivívta a közönség megbecsülését – ezúttal csendéleteiből, tájképeiből és portréiból válogatott összeállítással örvendeztette meg a tiszaháti művészetkedvelőket.
A tárlatmegnyitón elsőként Pősze Henrietta, a helyi képtár és tájmúzeum igazgató asszonya köszöntötte az igen szép számmal megjelenteket. Az intézményvezető ismertette az idén hatvan esztendős művész életútját, naturalizmusból, impresszionizmusból, posztimpresszionizmusból összegyúrt, saját látásmódjával és ecsetkezelési technikájával fűszerezett jellegzetes, egyedi stílusát, majd a művésztárs, Mankovits Tamás vette át a szót:
Erfán Ferenc kiállítása elé
Erfán Ferenc, a Lembergi Képző- és Iparművészeti Főiskolán, a mai Lembergi Művészeti Akadémián végezte tanulmányait, a Magyar Művészeti Akadémiának 2005-től a tagja, s 2009 óta az ungvári Boksay József Megyei Szépművészeti Múzeum igazgatója.
Ismeretségünk a Révész Imre Társaság körüli bábáskodásommal kezdődött még 1990-ben. Segítettem nékik a kapcsolatteremtésben az anyaországi művészekkel, a Kárpátalja c. lapomban bemutattuk őket, munkáikat.
Miskolci, budapesti kiállításaik szervezésében segédkeztem, az első színes bemutatkozó kiadványukat én adtam ki, tehát régóta ismerem Erfán Ferencet, Boksay József unokáját.
Ez a tény, nemes hagyaték! Ami nyilván befolyásolta Erfán Ferenc életútját, de Isten adta tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy egy teljesen egyéni látásmódot és formavilágot teremtett a művészetében!
Korai képein még ott vannak a kárpátaljai festőiskola alapítóinak, Boksay József és Erdélyi Béla szellemiségének a nyomai, ami irányt mutatott számára. Azon az úton haladva mára már teljesen kiforrott festői látásmódja, művészete. Kialakult jellegzetes stílusa, egyedi gondolkodásmódja.
Járva Kárpátmedencét, figyelve a kortárs képzőművészetet, azon kevesek közé tartozik, akik tisztelik a helyi hagyományokat, adottságokat, jellegzetességeket, s azokat kívánja közvetíteni magasszintű művészetével a világ felé. Természetesen az egyedi tátásmódja szerint.
Harmincéves barátság köt össze minket, így azt hiszem, jól ismerem gondolkodását, a tiszta művészet iránti elkötelezettségét, alázatát.
Ismerem tájképeit:
A Kárpátokban az Ung, a Latorca, a Tisza, a hegyi patakok gyönyörű völgyei kitűnően alkalmasak minden évszakban a színek változásainak csodálatára.
Mára már mindent tud e szép természeti környezetről, a csodálatos Kárpátokról.
Míg korábbi képein egy-egy pillanatot ábrázolt, a mai tájképei élnek. Szinte halljuk a patakok csobogását, a levelek suhogását, mozgását, látjuk a színek harmóniáját, a természet változásait, ezernyi árnyalatát.
Frissek, üdék ezek a képek, örök idejűek.
A csendéletei:
Igazából ezek a képei tették a kedvenc impresszionista festőmmé!
Apám szavaival: ahhoz, hogy egy festő, igazi művésszé váljon, kialakuljon egyéni stílusa, könnyeddé váljon ecsetkezelése, s gondolatai beolvadjanak a képbe, sok „ujjgyakorlatra van szüksége”. Tehát, mikor a mester leül a vászon elé bezáruljon számára a világ.
Csak a táj, vagy a tárgyak, vagy a személy, s a paletta, az ecset, az ujjmozdulatok, a gondolat, az érzelem kell, hogy eggyé váljon! Ne kelljen külön-külön figyelni egyikre sem!
Paul Cézanne gyümölcsei, árnyaltabbak, finomabb a kidolgozásuk, ott vannak az asztalon, csendben állnak rajta. Egyszerűen gyönyörűek!
Erfán képein, a lazán, finoman feldobott ecsetvonások örök mozgásra ítélik a gyümölcseit, élnek a vásznon. Szinte odakapna az ember, hogy elkapjon egy lehulló almát, narancsot. Élnek, virulnak, gyönyörűek! Íriszei nemkülönben. Erfán Feri barátom mindennapi ujjgyakorlata beérett!
A portréi:
Közel húsz éve festette meg az akkor öt-hat éves Adélka leánykám portréját. A szobám falán lóg a kanapé felett.
Pár hónapja leánykám elszunnyadt alatta, s lefotóztam.
A gyerekkori festményben úgy megfogta leánykám arcvonásait, lelkének tükrét, hogy a festmény arckaraktere tökéletes mása a mai élőnek, míg egy korabeli fotón keresni kell a hasonlóságot!
Mondja, vallja ő is, igazán csak arról tud portrét festeni, kinek látja szeme csillogását, mimikáját, hallja hangját, látja lelkét!
Ha portréi közül kiválasztunk egy általunk nem ismert személyt, figyelmesen megnézzük, egy idő után az a kép úgy rögzül bennünk, mintha már láttuk volna, ismernénk.
Ha később személyesen találkozunk vele, biztosan ismerősként üdvözöljük, nos, ez a művészet!

A magyarországi pályatárs részletesen elemezte barátja – aki esetében igazán elmondhatjuk, hogy nem esett messze az alma a fájától, hiszen Erfán Ferenc Boksay-unoka – alkotói sajátosságait: a portrék lélekábrázoló erejét, a tájképek dinamikus hatását és a csendéletek életszerűségét. Vári Fábián László József Attila- díjas költő a művész életútjáról szólva kiemelte a Révész Imre Társaság létrehozásáért tett erőfeszítéseit és azt, hogy neki köszönhetően Kárpátalja megőrizhette egyedi hangját és stílusát az európai művészeti világban. A rendezvény nyitó- és záróakkordjaként a megjelenteket zongorajátékával a szó szoros értelmében elvarázsolta Engi Erika zongoratanárnő, nyugodtan kijelenthetjük zseniális tanítványa, Paládi Máté, valamint a Tiszacsillag Kórus hölgyei is megcsillogtatták énektudásukat.
Matúz István
Forrás:
KISZó