Miskolcról indult 30 éve az első független, magyar nyelvű, kárpátaljai hetilap.

1982. november 10-én kötelezően le kellett mennünk az egyetem aulájába, hogy az ott felszerelt tv-készülékeken nézzük végig Leonyid Iljics Brezsnyev (a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke) temetésének közvetítését. Negyedéves diák voltam akkor az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Fura érzéseket éltünk át.

Az elvárt viselkedés a mély gyász lett volna, hisz 5 percre leállt az egész ország, szirénák szóltak, de amikor azt láttuk, hogy a temetkezési dolgozók kezében megcsúszik a heveder, és a vezér koporsója hatalmas dörrenéssel fog talajt a sír alján, akkor valami megrendült bennünk. Ott valami nagyon véget ért.

A Szovjetunióban, abban a hatalmas országban – minden csóróság ellenére azért volt egyfajta rend – például a vonatok nem késtek többet 2-3 percnél (még a távolságiak sem). Minket, magyarokat nem nagyon szeretett a rendszer, ha az egyetemen véletlenül nagyon elkezdtünk „magyarkodni”, mindjárt megtalált bennünket a KGB (Államvédelmi Hivatal), hogy helyre tegyen. Szóval amikor Brezsnyev koporsója földet ért, mi ott az aulában kicsit megkönnyebbültünk (ha mertünk volna, talán fel is röhögünk).

Azt hiszem, ezen a ponton kezdődött el annak a nagy országnak és a rendszernek a széthullása. A Brezsnyevet követő pár évben a vezérek elég sűrűn váltották egymást: előbb Andropov, majd Csernyenko – mindketten kb. egy-egy évig éltek kinevezésüket követően. Túl nagy dolgokat nem alkottak, mi akkor úgy éreztük, hogy csak hagyták felbomlani az addigi rendet. A gazdasági helyzet egyre romlott, állandóvá vált az élelmiszer- és üzemanyaghiány.

A matuzsálemeket követő Gorbacsov igazi színfoltot jelentett fiatalságával, energikusságával, megértette, hogy a vasfüggönyön túl is van élet, és talán nem is rosszabb, mint a nagy hazában. 1986 februárjában, a XXVII. pártkongresszuson Gorbacsov, az SZKP főtitkára meghirdette a szovjet viszonyok átalakítását („peresztrojka”) és nyitottabbá tételét („glasznoszty”).

Magyarországról egyre több újságíró, rádiós, televíziós stáb jött át Kárpátaljára, ami korábban elképzelhetetlen volt. Bár Moszkvából mindig kaptak egy-egy „újságíró” kísérőt, aránylag szabadon készíthettek anyagokat a helyi magyarságról. Így járt a 80-as évek közepétől a magyarlakta vidéken Balogh Judit riporter és Mata János rendező, a Stúdió kulturális magazin stábja 1986-ban Petrányi Judittal, majd az Ablak közéleti magazin teljes stábja egy egész hétre, közvetítőkocsikkal, előforgatásokkal, élő bejelentkezéssel, olyan neves riporterekkel, mint Papp Endre, Bánki Ilona, Berkes Zsuzsa, Feledi Péter, Pálfi G. István és Peták István főszerkesztő. 1989-ben a Zenebutikot is Ungvárról közvetítette Juhász Előd.        

A rendezvényeken időnként feltűnt egy mosolygós, nagyon laza, bozontos hajú és szakállú miskolci fiatalember is egy kézi kamerával. Egyszerre volt riporter és operatőr, interjúkat készített a helyi magyar politikusokkal, közéleti személyiségekkel. Ott volt az első szabad március 15-i ünnepségen, és a pisztraházai tüntetésen, ahol oroszok, ukránok, magyarok közösen tüntettek a hegyekben épülő hatalmas, titkos katonai radarállomás ellen, ami a Szovjetunió valószínűleg utolsó (és egyben iszonyatosan környezetromboló) hadiipari beruházása lehetett. Mankovits Tamás akkor a Magyar Televízió Panoráma című külpolitikai műsorának készített anyagokat.  

Vele beszélgettünk.

Kárpátalja, Pisztraháza, 1989 vége. A kamera mögött Mankovits Tamás (Forrás: Mankovits Tamás Facebook oldala)

– Magyarországi magyarként mi vitte Kárpátaljára?

– Apai ágról felvidéki származású vagyok, nagyszüleim Berzevicén éltek, nagyapám Munkácson, a ruszin gimnáziumban tanított, s annak egy időben igazgatója is volt. Édesapám Beregszászban érettségizett, festőművész, és angol–orosz szakos középiskolai tanár volt. Gyerekkoromban, berzevicei nagyanyám és édesapám sokat mesélt Kárpátaljáról, de kijutni oda soha nem sikerült, pedig őseink közül Blazsovszky (Mankovits) György Gábriel munkácsi püspök, és Mankovits Mihály festőművész, a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye művészeti vezetőjeként Kárpátalja területén éltek, dolgoztak. Ungváron is vannak eltemetve.

Amikor 1988-ban megengedték a szabad kiutazást a Szovjetunióba – így Kárpátaljára is – kimentem és körbejártam az egész vidéket. Nagyon tetszett. Filmeket készítettem, dolgoztam a Magyar Televízió külpolitikai szerkesztőségének külső munkatársként. Így ismerkedtem meg az ottani magyar politikusokkal, újságírókkal.

– Hogyan jött létre a Kárpátalja című lap?

– 1989 őszén beszélgettem Fodó Sándor egyetemi tanárral, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökével és Dupka György titkárral, valamint Móricz Kálmán újságíróval. Megkérdeztem őket, hogy miben tudnék segíteni nekik. Rögtön azt mondták, hogy egy független magyar hetilapra lenne szüksége az ottani magyarságnak és érdekvédelmi szervezetüknek, mert akkor a helyi magyar újságok a párt sajtóorgánumai voltak. Azokban nem írhattak szabadon trianonról, a gulágról, a magyarokat ért sérelmekről. Azt szerettem volna elérni, hogy kapjanak egy cenzúrázatlan lapot, ami róluk szól. Hogy érezzék, az anyaország odafigyel rájuk. Mivel vállalkozó grafikus-iparművészként dolgoztam, amivel jól kerestem, megengedhettem magamnak, hogy összehozzak egy újságot. Akkor csak bejelentési kötelezettsége volt az induló sajtótermékeknek, a lapot Miskolcon jegyeztettem be. A fiatal, kárpátaljai másképp gondolkodó újságírókból hamar összeállt az alkotó csapat.  Az induláskor a szerkesztőbizottság elnöke Fodó Sándor volt, a főszerkesztést én vittem, az ungvári szerkesztők: Móricz Kálmán, Horváth Sándor, Tárczy Andor és Kőszeghy Elemér volt, később csatlakozott Bornemissza Eszter. Külsősként Dupka György, Bagu Balázs, Simig Katalin és Szöllősy Tibor segítette a munkát. Az újságot a miskolci lakásomon szerkesztettük, az ottani városi nyomdában szedték és nyomtatták.  1990. április 30-án jelent meg először A/4-es formátumban, 12 oldalon, 5 ezer példányban.

Az első lapszám (Forrás: Magyar a Magyarért Alapítvány)

A második számtól kialakult a koncepció a lap működtetéséről: a Barangolás rovatban egy-egy település, térség mutatkozott be, folyamatosan beszámoltunk a KMKSZ eseményeiről, helyt adtunk az egyházaknak, a művészeti, kulturális életnek.

– Könnyen sikerült átjuttatni a lapot a határon?

– Először mindenféle módon csempésztük, de aztán meggyőztük őket, hogy ha a szovjet-magyar szocialista barátság jegyében Kárpátalján megengedték az olyan magyarországi lapok terjesztését, mint például a Népszabadság, a Magyar Nemzet, vagy a Népszava, akkor a hivatalosan bejegyzett Kárpátalját miért ne lehetne? Ezt aztán elfogadták. Egyébként a hatalom képviselői azért nem fogadtak ott engem kitörő örömmel. Egyszer az ungvári Zakarpattye (Kárpátalja) szállodában össze is tűztem hat KGB-s tiszttel, akik jól elvertek. Mivel alapító tagja voltam a Magyar Demokrata Fórum miskolci

és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezetének, és tagja az MDF Külügyi Bizottságának, később diplomáciai státuszt kaptam, így már nem mertek bántani.

– A gulágra hurcoltakról sem lehetett a helyi sajtóban szót ejteni. Ön ebben is úttörő volt.   

– A magyar határ melletti Szalókán 1989. november 26-án lezajlott egy jelképes temetés, amikor először beszélhettek nyíltan az 1944 novemberében munkatáborba hurcolt negyvenezer kárpátaljai magyar tragédiájáról. Kinti barátaink külön kérték, hogy menjünk el, mert nem voltak benne biztosak, hogy a hatóságok engedélyezik az eseményt, de úgy, hogy külföldi újságíróként, kamerával jelentem meg, nem merték megakadályozni.  Mile Lajossal, az MDF egyik alapítójával, későbbi országgyűlési képviselővel mentünk oda. A Panorámának forgattam erről egy 25 perces filmet, ami olyan keményre sikerült, hogy ők is csak 5 percet mertek leadni belőle. Jóval később, 2017-ben a teljes film elnyerte a lakiteleki Rendszerváltó Filmszemlén a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Hírlap különdíját.

– Mennyi ideig működött a Kárpátalja című lap?

– Öt évfolyamot élt meg. 1992 márciusától már nem a KMKSZ lapja volt, függetlenné vált, közéleti és kulturális lapként határozta meg magát. 1993-tól havonta egyszer jelent meg, kárpátaljai szerkesztője ekkor már Nagy Zoltán Mihály volt. Megjelenését végig különböző alapítványok támogatták. 1994-ben Magyarországon MSZP-SZDSZ kormány került hatalomra, ők már más módon támogatták a határon túli magyarság ügyeit. A független közéleti lapként a kárpátaljai magyarság körében ismertté vált kiadvány elsősorban a politikai, erkölcsi és az anyagi támogatások elmaradása miatt egyre ritkábban jelent meg, majd kiadása teljesen leállt.

Mankovits Tamás, a Magyar a Magyarért Alapítvány elnöke (Forrás: Mankovits Tamás Facebook oldala)

– Kárpátalja most Ukrajnához tartozik, de a helyzet most sem jobb, mint a lap hőskorában. Nem tervezi, hogy kimegy és tesz valamit

– Nem hogy jobb nem lett a helyzet, de még rosszabb is, mint a Szovjetunió alatt. Az oktatási és nyelvtörvény elfogadásával szinte ellehetetlenítik az ottani magyarságot. Gyakran kijárok a barátaimhoz. Hogy mit lehetne most tenni, az egy nagyon bonyolult kérdés. 

Ez az írás az eredeti terv szerint itt ért volna véget, de megjelenése előtt pár nappal (május 17-én) Mankovits Tamás, a Magyar a Magyarért Alapítvány elnöke arról tájékoztatott, hogy oldalukat feltörték, és onnan a Kárpátalja című lap összes számát törölték. Ennek oka lehetett volna akár egy technikai hiba is, de Tamást két nappal később e-mailben értesítette a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat Nemzeti Kibervédelmi Intézete, hogy az oldalt szándékos külső támadás érte, melynek célja a tartalom megváltoztatása volt. A Kárpátalja lapszámait azóta újra feltöltötték.

Prófusz József

A vasarnap.hu alapján: https://vasarnap.hu/2020/05/23/rendszervaltas-karpataljan